A kultúra nem sziget
ungherese / la cultura non isola
A sziget tengerből fakadó földdarab: a tenger óvja, határolja és elzárja a kontinensektől, melyek mozdulatlannak és terjedelmesnek tűnő földjét az ott zajló események és mozgások ezrei szelnek át, manipulálnak, rontanak és öregítenek.
A sziget földje folyékony, magába zárt. Újra és újra lakható és felújítható. Világ lehet a világban, egyedi szabályokkal. Gondoljunk az Atlantiszra, az Utópiára, Robinson Crusoe szigetére. Hány sziget és hány utópia emelkedik a felszínre és süllyed el az idő múlásával? A filozófus Jacques Derrida írja: „Mi az a sziget? Nincs világ, csak szigetek vannak”. A sziget gondolata tehát arra késztet bennünket, hogy újragondoljuk a világot, melyben élünk és melynek a sziget az egyszerűsített formája és metaforája, projektje és lázadása.
A sziget tehát hely és minta. Fizikai tulajdonságai nemcsak földrajzi vagy természeti jellegűek, hanem az emberi tevékenység és kultúra nyomai is. Emiatt a sziget a felfedezések, a kísérletek és az ismeretek helyszíne, a kortárs kultúrák mintája. Megőrzi a létezés jelentéseit, és mégis részt vesz az identitás konstrukció/dekonstrukció folyamataiban, az elhagyásban/messzeségben, a kötelékek elvesztésében/kiépítésében: a sziget az elkülönülés és a bezártság kockázata; a sziget alkalom a kezdetre és az újjáalapításra, az újrafelfedezésre és a regenerációra, régi és új. A sziget par excellence egy máshol, kincseket rejt vagy menekülési célpont, a boldogságkeresés kiútja.
A láthatáron észlelt sziget a tükre annak, amik vagyunk, az eredeti forma, mely szít és mozgat bennünket. Michel Tournier a szigetet az emberi szív diasztoléjához és szisztoléjához hasonlítja, a kitáguláshoz és az összehúzódáshoz. A sziget az a bűvös kör, amely magába zár és óv. Egy önmagában teljes és biztonságos hely, a kozmikus tojás vagy akár az édenkert. A sziget, ez a magzatvíz által burkolt mag, az anya és az "anyaméhbe való visszatérés" szimbóluma: a kulturális generativitás szempontjából újraértelmezett női/anyai kultúra, az emberiséghez való sajátos hozzáállás hordozója. A befogadás, együttérzés, oltalom, gondoskodás, ajándék, élethez fűződő kötelék a különbség kultúrájának alapvető feltételei, ezeket szeretnénk megosztani kulturális programunkkal.
A sziget azonban szellemi hely is. Az élettel teli, sötét és áthatolhatatlan mélységből fakadó formát öltő gondolat: „A szigetek olyanok, mint a gondolatok. Kietlenek, lenyűgözőek. Tartalékként szolgálnak, történeteket örökítenek meg és menedéket nyújtanak az embereknek az első költemény születésétől kezdve” (Maylis de Kerangal).
A sziget kép, szimbólum, gondolat. Ugyanakkor konkrét és érzéki hely is, melyet kapcsolatai áramlásai, valamint az érkezések és távozások kereszteződése uralnak: „Van aki indul, van aki érkezik. Önmagában arra késztet, hogy átkeljünk az őt átölelő tengeren és megérintsük a többi földet” (Jean-Luc Nancy). Valóban, a sziget áteresztő, nyílt terep.
A sziget képzeletbeli összetettségének elemzése azt jelenti, hogy minden racionális konstrukció mitikus és archaikus gyökereit felfedezzük; és azt is, hogy egy kép-helyre vetítünk mindent, amit újra fel kell dolgozni és amit el kell utasítani: a bezártságot, a csapdát, a szorongató rejtélyt.
A sziget az ellentétpárok birodalma: nyitás/bezártság, befogadás/kizárás, szabadság/elzárás, kötelék/távolság. Ezt a dupla identitást fogjuk kidolgozni a Procida, olasz kulturális főváros 2021-ben elveiben és kulturális programjában, üdvözölve a sziget által nyújtott kiváltságos perspektívát a folyamatos ellentmondások, azaz a hovatartozás érzése és az ént megkülönböztető jegyek kifejezésének igénye közötti örök ellentét érzékeltetésére. A szigeten belül és az onnan felmerülő, a pályázati folyamatot kísérő és irányító tapasztalatok tényeket és eseményeket térképeznek fel: pontról pontra egyetlen képzeletbeli és kitalált hely sem válik valódi konkrétummá, és egyik sem hagyja magát megtalálni és felfedezni. A környezetről és a sziget helyein laboratóriumok születnek, melyeken belül a mindennapi élet, a természeti elemek és a kulturális kifejezőkészség egy folyamatosan fejlődő emberi projekt eszközeivé válnak.
A projekteket kétfelől lehet feltárni. Egyfelől, vízszintesen, leírják a sziget látható kreatív felületét, annak létfontosságú és kulturális megnyilvánulásainak ciklusát. Ennek a tengelynek azonban van egy függőleges mélysége, amely egy valódi utazást jelképez, egy olyan kortárs potenciál miniatűrjét, amelyben a haladás, a tudomány és a technológia fogalma az embert saját emlékezete közepébe és ezzel a jövő felé forduló megragadó képessége közepébe helyezi, annak a ténynek a tudatosításával, hogy lakosok vagyunk és nem csak puszta átutazók.
